Első találkozás

Sötét, puha homály fedte be a vidéket, lassú, álmos hangulatot varázsolva. Napok óta súlyos fellegek úsztak lomhán az égen, majd két napja, engedve a húzásnak, nagy, légiesen táncoló pelyhekben hullni kezdett a hó. Lassan szállingózva, ráérősen fedte be az utcákat, tereket, háztetőket, fehér, ünnepélyes takarót vonva a tájra. Felkerültek a vastag kabátok, sapkák és sálak. Az emberek fázósan húzták össze bundáikat jártukban-keltükben, de a hó hűvös, légies illata őket is elkapta, várakozással töltve meg szívüket.

A sürgölődés a királyi palotától indult, pár nappal később azonban már biztosan uralta az egész várost. Mindenki előkaparta a legjobb, titkos mézeskalács receptjét és elindult a hozzávalókat beszerezni. Szörnyű lökdösődés ment ilyenkor a boltokba. Sokan a másik receptjét próbálták meglesni, mintegy meglökve az illetőt hátha elejti a papírt, mások az utolsó fahéj darabon veszekedtek, megint mások egyszerűen csak előrébb szerettek volna kerülni a pénztár előtt kígyózó sorban.

Kikerültek a karácsonyi égők, a bolondos mézeskalács figurák és megjelentek a mézeskalácssütő verseny hirdetései. Kalács Királyság királya komolyan vette a mézeskalács ügyét. A különleges süteményről szóló rendeletek és törvények majd ötven oldalt foglaltak el a Nagy Törvénykönyvben. Volt törvény arról is, hogy tél idején egy jóravaló háziasszony asztalán mindig van mézeskalács. Minden utcában kellett legalább egy háznak lennie, ami külsőre mézeskalácsházra hajazott.

Így aztán érthető, hogy a sütőverseny az év egyik nagy eseménye volt. Hatalmas ünnepségeket rendeztek, a neves süteménynek. Az ünnep hetekig elhúzódott és a tetőpont a verseny eredményhirdetése volt, majd az utána következő evőverseny.

Egyszóval, a hangulat mindenkit elkapott. Piros orrú, jókedvű emberek mászkáltak az sötétségbe borult utcákon kosaraikat cipelve. Huncut gyerekek hógolyóztak, nevetésüket messze vitte a fagyos csönd.

Leela három hete érkezett meg a mesébe, - bár ez most innen, a széles ablakpárkányon berendezett puha kuckójából, távolinak tűnt -, saját macis történetéből menekülve. Évek óta kutatott már a Mesék Világában csak legendának tartott átjárók egyike után. Egy-egy mese hatalmas tudott lenni és olykor csak pár átjáró volt benne, és azok gyakran nem is egy másik mesébe vezettek, hanem Fantáziába. A Mesék Világa csak egy vékony szelete volt Fantáziának, de egészen elkülönült tőle, így logikus, hogy voltak oda ki- és bevezető ajtók. Volt, aki a világon eddig összes létrejött fantázia lény közt akart élni, de volt, aki csak kényelmesen be akart rendezkedni egy mesében. Ő az utóbbiak csoportjába tartozott.

Végül nagyjából féléve bukkant rá egy ilyen átjáróra, egészen véletlenül egy kuka alján. Nagyon megörült neki, mert egy másik mesébe vezetett, és mert őszintén unta már a mindenütt jelenlévő plüss medvebocsokat és saját gonosz szerepét a mesében. Persze, szerette azt, aki volt, de utálta, hogy mit gondolnak róla. Ő egy szelíd, békés lény volt. Mindig szörnyen megviselte, mikor visítva futottak el előle. Így aztán nem is meglepő, hogy a mese íródása után nem sokkal már rengeteget szörnyülködött azon, hogy az író egyáltalán nem gondolt azokra akik a mesében élnek, de nem szerepelnek úgy igazán. Mikor a mese befejeződött, a világban lakó lények mind ott maradtak és nem feltétlen voltak elégedettek. Aki szerencsés volt, az megtalált egy átjárót és remélhetőleg egy neki jobban tetsző mesébe, avagy Fantáziába jutott.

Leela nem akart Fantáziában élni, neki jó volt egy mese, így aztán hetekig átjárt felfedezni a túloldalt, hogy biztos legyen benne jó helyre megy. Nem voltak magas elvárásai, de messze nem csalódott. A Kalács Királyság derűs békéje elvarázsolta. A varázslat mindent átitatott, az emberek jókedvűen járkáltak az utcákon és egymás mellett elhaladva köszöntek a másiknak. Nem volt nagy mese, de itt békére és barátokra is találhatott és persze az sem volt hátrány, hogy imádott mindenfajta kalácsot.

Szerencsés volt, mert miután meghozta a végleges döntést a költözésről, talált is magának egy apró, de annál barátságosabb mézesházikót, amit sikerült meg is vennie. A ház egy központhoz közeli, de mégis csöndes, szűk utcában, két nagyobb bérház között húzta meg magát, a szemközti apró boltok figyelő szemei elől.

Kicsiny kerítés nélküli előkertjéből három lépcsőfok vezetett fel az aprócska teraszra ahonnan a konyhával egybenyitott előszobába lehetett belépni. A ház nem volt nagy, sem tökéletes, mégis olyan harmóniát és szeretetet árasztott, hogy Leela tudta, neki itt a helye. Nem is teketóriázott, pár hét alatt beköltözött és otthonossá varázsolta a házikó levegőjét. Kiszellőztetett, feldíszítette a falakat és az ablakokat, elkészítette a kuckóját a széles, pont neki készült ablakpárkányon, bekucorodott és miközben kifelé nézelődött vagy olvasott, időnként megrakta a kandallót. Csend, béke és rend.

Most kellett volna elindulni barátokat keresni. A kint keringő hópelyhek, a kandalló melege és a vidáman elhaladók tömege viszont, valami különös letargiába süllyesztették és visszanyomták a kényelmes párnák közé.

Elmerengve bámult ki a hóesésbe. Üresnek érezte a mellkasát. Rettentően vágyott most valakinek a társaságára.

Olyan jó lenne egy ölelés valakitől… Esetleg, ha lehetséges egy fiútól… Vagy bárki, aki egy kicsit is törődne velem. Ennyi is elég lenne.

Egy barátot szeretett volna már hosszú évek óta, de ez még most is csak távoli álomképnek tűnt. Azon merengett, hogy miért van az, hogy ő akármit csinál, soha nem környékezi meg egy fiú sem. Ettől a tudattól értéktelen semminek érezte magát. Fejét az ablaknak döntötte és átölelte a mellkasát, hogy kicsit enyhítse azt a különös, feszítő űrt a szíve körül.

Nézelődött még egy ideig, de végül minden lassú és sötét gondolata ellenére sem tudott nyugton maradni. Lassan lekászálódott a kényelmes párkányról és kicsoszogott főzni egy teát. Szerette a tea készítés folyamatát és az eredményét is. Ezúttal viszont kényszeríteni kellett magát, hogy csinálja egymás után a dolgokat. Ez a szürke egyhangú mélabú olyan dolog volt, ami ha elkapta az embert, akkor csak feküdni akart és szenvedni.

Végül megunta az ide-oda kóválygást az házban. Fejét nyomni kezdte a benti meleg. Egyszeriben minden idegesítette. Fülébe harsogott a kandallóban ropogva égő fa, a hűtő csendes zúgása ordítássá fajult, amiben aztán a csend is bekapcsolódott.

Szinte menekülve ment ki az előszobába, ahol különös, kapkodó transzban vette fel egymás után a rétegeket. A vastag nadrágjába majdnem belegabalyodott annyira sietett felvenni, viszont a pár napja vett gyönyörű, fehér, prémes csizmáját majd egy percig nézegette.

Mikor végre kilépett az ajtón, megtorpant és szétterpesztett lábakkal, szemeit összehúzva szívta be az esti, hideg és hó illatú levegőt. Kezeit összefonta, mert a szélnek sikerült utat találnia a szűk utcába és megtáncoltatva a hópelyheket virgoncul besurrant minden kis résen.

Minden nesz halk és békés volt. Leela csendben élvezte a nyugalmat. Sorra végignézte a szemközti butikok sötét ablakait, időnként mélyeket sóhajtva. Kezdett ellazulni, kezét zsebre dugta és lenézett, hogy a halvány fényben megkeresse a lépcsőfokokat.

A fülét hirtelen üvöltözés és káromkodás távoli, de gyorsan közeledő hangja ütötte meg. Ahelyett, hogy megfordult és visszalépett volna a házba, újra megkereste a lépcsőfokokat az idevilágló gázlámpák fényében, és elébe ment a dolognak. Csöndesen settenkedett a sarkig, a hó halk ropogásától kicsit összébb húzva magát. Mintha bárki is meglátna! Nevette ki magát, és a lopódzkodását fejben. A sarkon álló bérpalota ódon fala mögül azonban már nem volt érkezése kilesni. Míg a halk surranással volt elfoglalva, nem figyelt az ordításokra.

Érdemes lett volna a fülem is használni! Állapította meg benne egy közönyös hang, abban a másodpercben, mikor egy sprintelő alak, aki kezével a sarokba kapaszkodva igyekezett bevenni a kanyart, fellökte. Összegabalyodva zuhantak a földre. Leelára egy nagyjából vele egyidős srác bámult vissza pár pillanatig, majd kapkodva feltápászkodott, megtapogatta a kabát zsebét és csak újra futásnak eredve kiáltott vissza.

- Bocsi!

Leela már épp bosszankodni kezdett volna a srác illetlen viselkedésén, de a sarkon újabb emberek fordultak be rohanva, ő pedig a falhoz lapult. A talán négy-öt martalóc férfi, husángokat és pisztolyt lóbálva, káromkodva, ordítozva és vastag alkohol felhőt maguk után húzva futott el mellette, most már egyértelműen az előbbi fiút üldözve.

A srácnak nem tett jót az előbbi esés, kicsit mintha sántikált volna, majd megbotlott és újfent elvágódott, bár most egymagában. Az előző esés miatt, már majdnem utolérték a férfiak, így esélye sem volt újra felállni és továbbfutni. Félig ugyan feltápászkodott, de a puha hóban csúszkálva fékező férfiak azonnal visszalökték. Az egyik hatalmasat rúgott belé, majd hátrább intve a többieket, leguggolt és ordítva próbálta vallatni valami gyűrűről. Mivel a fiú nem válaszolt hatalmas pofont kent le neki. A többi férfi lassan körbeállta a foglyot és amelyiküknek volt, az rászegezte a pisztolyát.

A vezérük, mert nyilván az volt, a sokadik pofon után megunta a dolgot, és a többiekkel lefogatta a fiút, ő maga pedig tépni kezdte a ruháját.

Leela egészen eddig rémülten próbált a falba olvadni, harcolt lelkiismeretével és a másik felével, aki segíteni akartak a fiún.  Mikor látta, hogy a vezér valamit diadalmasan a magasba emel, majd felállva, azt mondja, jól van emberek, most már a tiétek, gondolkodás nélkül előre engedte a képzeletbeli kötelet.

Az öt férfi magasra emelt kezekkel és husángokkal döbbenten meredt a vakító fényvillanásra azon az utcasarkon, ahol az imént befordultak. A fény pár pillanatig bevilágította az egész utcát, majd elhalt. Újra csend, sötét és nyugalom volt. A férfiak mégis idegesen fordultak vissza áldozatukhoz, mert az előző nyugodt csend helyett, most a megfeszült idegek halálos csöndje vette őket körül.

Újra ütésre emelték remegő kezüket, remélve, hogy minél hamarabb végeznek a melóval. Lesújtani azonban nem tudott egyikük se, mert földet rezegtető mély morgás érkezett, az előbbi fényvillanás irányából. A morgás elhalt, helyettük halk, súlyos lépések hallatszottak, majd a gázlámpák halvány fényében egy hatalmas, párát fújó sárkány alakja derengett fel kitöltve a szűk utcát.

Minden megdermedt, a csönd olyan nagy volt, hogy hallani lehetett ahogy a  hó sercegve párolog el forró pikkelyein. A férfiak elejtették a fegyvereiket, ketten be is pisiltek, de megmozdulni egyikük sem bírt, pedig úgy tűnt mintha az várakozóan nézne rájuk. Pár pillanat után, újabb morgással közelebb hajolt, mire dermedtségük azonnal eloszlott és reszkető sikolyokat hallatva elrohantak a másik irányba.

A fiú nem tudta hova tenni a sárkányt, hiszen az előbb még nem volt ott. Ő pedig nem akart meghalni, most, hogy már majdnem elérte a célját. Próbált beleolvadni a hóba, hátha mégsem ő lesz a vacsora, de reszketett a hidegtől és mindene fájt. A hatalmas állat rövid gondolkodás után fölé hajolt és rálehelt. Ázott ruhái azonnal megszáradtak és a hó is megolvadt körülötte. Ezután  a sárkány kicsit hátrább cammogott, majd eltűnt egy újabb villanásban. Mikor a fiú újra látott, már csak az a lány állt az utca azon részén. Átváltozott volna? Igen, azt hiszem igen. A felfedezés hatására hitetlenkedve elvigyorodott, majd elégedetten lenyelte a kezében tartott kis bogyót és a legjobbakban reménykedve elájult.

Leela lassan óvakodott oda az eszméletlenül fekvő fiúhoz. Teste még reszketett az átalakulástól, de már újra ő volt előtérben, a sárkány pedig csendben dorombolt agyának hátsó zugában.

Nem kevés időben és fáradtságába telt mire bevergődött az ernyedt fiúval a nappaliba. Mivel kanapéja nem volt, így jobb híján egy kényelmes fotelbe pakolta le terhét, majd a kávézóasztalon hagyott teáskannát kivitte a tűzhelyre és alágyújtott. A vendégszoba szekrényéből előásott pár plusz takarót és párnát, amiket megpróbált betuszkolni a fiú mögé, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Mikor végzett leült az egyik szembelévő fotelbe és a fiút nézve, meglepetten állapította meg magában, hogy most az állata teljesen máshogy viselkedik. Csöndben összeolvadva vele, kucorgott a mellkasában. Nem harcolt úgy, mint máskor, hanem visszavonult és fölös energiáiba beburkolózva szundikált. Nem akart nagyon belegondolni, hogy ez miért lehet, így inkább a fiúra fókuszált.

Magas és erős testalkatú volt és kávébarna, enyhén hullámos haja, amely alapesetben talán a füle alá ért, most csapzottan, zsírosan állt szanaszét. Erős arccsontja és állkapcsa egyedi vonásokat adott jóképű arcának.

Merengéséből a teáskanna fütyülése rázta fel. Gyorsan kisietett a konyhába, és egy kis rágcsálnivalót vett elő a tea mellé. Gondosan tálcára pakolta őket és visszaindult a nappaliba, miközben arra gondolt, hogy végre nincs egyedül. Végre van mit csinálnia, és ha ugyan nem is szerencsés keretek közt, de csinált valamit és megismert valakit.

A fiú lüktető arcára és az orrába kúszó meleg fenyőillatra eszmélt. Szemei lassan nyíltak ki, hogy kilessenek dagadt szemhéjai mögül. Otthonos, békés, karácsonyra feldíszített nappali látványa fogadta. Bal keze felől vígan lobogott a kandalló, míg jobb felé ki tudott nézni a havas utcára. Remélte, hogy ez az jelenti, amire gondol, vagyis a lány házában van. A lány, aki alakváltó… A sárkány. Na de hol van?

Nem kellett sokáig keresnie a választ, mert mozgolódást hallott a háta mögött, és ahogy hátrasandított, meglátta a lányt, amint kezében tálcával óvatosan bejön a helységbe. Amint mellette elsuhant, a fiú még érezte rajta a hó halvány illatát, és a füstöt, ami az állata orrából szállt fel a párával együtt. Csöndesen letette a tálcát és megfordult, hogy ránézzen, majd mikor észrevette, hogy nyitva a szeme megmerevedett.

- Szia! - szólalt meg halkan. Fejét kissé oldalra döntötte, sötét, majdnem fekete haja kibontva hullt a vállára, intenzív, mézbarna szeme őt vizslatta.

- Szia! - köszönt vissza a fiú rekedten. - Köszönöm, hogy közbeléptél - és megpróbálkozott egy gyenge mosollyal.

A lány kicsit tétovázott, majd leült az asztalka túlfelén álló fotelbe.

- Szívesen. Hogy hívnak? Éhes vagy? Hoztam egy kis rágcsálnivalót, szolgáld ki magad - legyintett zavartan a kávézóasztalon álló tálca felé.

- Camello vagyok és köszönöm - A lányra mosolygott és lassan, óvatosan igyekezett megmozdítani fájó porcikáit. Végül esetlenül, de sikerült előrehajolnia az asztalhoz, hogy elérje a tálcát. - Neked mi a neved?

- Leela - Ezután pár percig csendben nézte a fiú motozását, majd kitört belőle - Miért üldöztek azok a fickók?

Camello halvány mosollyal pillantott le a kezeire. Már számított a kérdésre, bár nem ilyen hamar. Azon gondolkodott vajon mit mondjon erre, ezen sosem gondolkodott igazán.. Végül kópés mosollyal fordult vissza a lány felé.

- Az igazat vagy a szépet akarod hallani? - Leela meghökkent arccal nézett vissza rá.

- Nem tudtam, hogy választani is lehet - mondta - de ha már így felajánlottad, akkor az igazat akarom.

Camello egy pillanatig csendben vizsgálgatta a lány mögötti falon lógó díszeket, de aztán felé fordult és kissé szégyenlősen mondta.

- Mert felbéreltem őket.

- Mi? - Leela akkora lendülettel dőlt előre, hogy szinte a fotelból is kiesett, majd nem kisebb döbbenettel figyelte, ahogy a fiú halványan elpirulva, félrefordított fejjel vall.

- Azt akartam, hogy felejthetetlen legyen az első találkozásunk.

Megjelent a Libellus Magazin oldalán 2019. 07. 14.