A gondolat ereje

Annak élj, ami vagy.

Annak, ami ott mélyen legbelül Te vagy. 

Ragadd meg, szorítsd erősen, és legyél vele boldog!

Persze, hogy annyira azért létezek, hogy a falon már ne tudják átmenni! Gondoltam magamban bosszúsan. Persze semmi újat nem állapítottam meg, ez a gondolat már vagy százszor megszületett a fejemben. Világra jött, de azonnal meg is halt, mert semmi értelme nem volt. Több energiát sem volt érdemes pazarolni rá, úgyhogy nem is próbáltam meg kimenni a csukott bejárati ajtón. Inkább az előszoba falának vetve hátam, lecsúsztam a földre és kitartóan bámulni kezdtem a szemben lévő fogasról lelógó kabátokat.
Nyár volt, úgyhogy dolog nélkül, lassan porosodva csüngtek a kovácsoltvas kampókról. Ők itt feleslegesek, nincs rájuk szükség, de a sarokban pont jól elférnek, mert ránézés nélkül lehet elmenni mellettük. Ők meg csak lógnak és várják, hátha valamikor valakinek mégis szüksége lesz rájuk. Erőteljes sorsazonosságot éreztem velük. Én is itt ülök, de nem lát senki, azaz ha nagyon útba vagyok, simán át is lehet gyalogolni rajtam, maximum csak egy kis bizsergést érezve. Ha zokon is veszem ezt, akkor hiába kiabálok, mert szintén nem hallja senki, jobban mondva csak az a pár hozzám hasonló egyed, de ők meg pont leszarják. Megható, nem? Itt most képzeljétek el, hogy legyintek. Áá, ugyan dehogy! Kezdetektől fogva így viselkednek velem, úgyhogy semmi meglepő nincs benne.

Ha bőszen kerekítünk, akkor lassan egy éve itt dekkolunk Lillánál és a kedves családjánál, persze a tudtuk nélkül. Hogy miért? Nos kérlek pusztán csak abból a kicsi okból kifolyólag, hogy Anna, Károly, Andi, Ádám és én, Lilla képzeletének a szüleményei vagyunk. Nincs para, Lilla nem hülyébb, mint egy átlagos tini lány, csak éppen írni szokott. Most jön a nyerő kérdés! Akkor mi kik vagyunk?  Naná, hogy a szereplők. Elvileg egy család, csak hát amit leírnak az nem mindig úgy van a valóságban is. Ti is találkoztatok már ezzel a kiábrándító igazsággal?

Na jó, egye fene, elregélem mi is a helyzet pontosan. Egészen addig ráérek amíg Lilla le nem vonszolja magát az emeletről, mert sajnos nélküle nem fog kinyílni a bejárati ajtó. Kész szerencse, hogy úszni jár reggelente, mert különben a nyár nagy részére be lennék zárva ide.

Nos lehetőleg ne nagyon képzeljétek el amit mondani fogok, mert aztán lesz egy szerencsétlen, aki nagyjából a hasonmásom lesz, valamint ott fog állni mellettetek, semmit se fog tudni, és ha bénák vagytok, itt is ragad örök nyomorúságos életére.

Mikor "megszülettem", vagyis inkább létrejöttem, az eléggé fura volt. Semmi, aztán egyszer csak ott állsz egy szobában, mindenfélével körbevéve, amiknek tudod a nevét és a funkcióját, de hogy honnan, azt már nem. Jobban körülnézel és látod, hogy rajtad kívül mások is állnak a szobában és olyan meglepett fejet vágnak, mint amilyet valószínűleg te is. Elindulsz, körbenézel, megpróbálod kideríteni mi a szitu. Megállapítod, hogy van egy ülő személy is a szobában és rájössz, hogy éppen ír valamit a laptopján pötyögve. Tudomásul veszed azt is, hogy a többi ember, akik hozzád hasonlóan viselkedtek az elején, tök hülyék. Kiabálnak, ordítoznak, verekednek és nekirohangálnak dolgoknak. Miután végképp feladod, hogy bármit is érts, felderítő körútra indulsz, hogy megtudd, hol vagy és találsz egy tekercset rajta a saját neveddel.

Hoppá, el is felejtettem! Márk vagyok. Helló mindenki!

A nevem is egy olyan dolog volt egyébként, amit sok más mindennel együtt tudtam, mikor létrejöttem. A pergamenhez hasonlatos, összetekert papírka tényleg nekem szólt és olyan volt, mint egy tájékoztató. Le volt benne írva minden kérdésemre a válasz.

 Én és a többiek Lilla képzeletének a szüleményei vagyunk, és ugyan függünk valamelyest tőle, mert végülis az ő teremtményei vagyunk, törődnie kell velünk, de ezenkívül, külön önálló személyiségek vagyunk. Megkaptuk az alapot, a miénk az amit Lilla elképzelt nekünk és az alapvető tudás, ami a korunknak megfelel, de itt vége a dolognak. A többi a mi dolgunk. Rá kell jönnünk, hogy milyenek is vagyunk igazából és kialakítani a teljes személyiségünk.

A Teremtőnkkel ugyan tudatalattihoz hasonló kapcsolatunk van, de ha erre a kapcsolatra az író nem figyel, akkor ez elgyengül, és nem tud ránk, a szereplőire koncentrálni. Nem fogja érezni, hogy kik vagyunk, nem tud majd rólunk hiteles képet alkotni a könyvében. Zárójelben megjegyezném, Lilla tökéletes példa erre, még a tudatalattiját is mélységesen hidegen hagyja a létezésünk és hülyébbnél hülyébb karaktereknek ábrázol minket.

Végezetül meg lettem nyugtatva, hogy ez az állapot nem örök. Ugyanis jelenleg se nem hallanak, se nem látnak engem, csak úgy vagyok. Ha valakinek kedve támad át is mehet rajtam. Aggódnom azonban nem kell, mert ha az író befejezi a történetet és elengedi a karaktereit akkor vége földi pályafutásunknak és megyünk valahova máshova ahol elvileg jobb lesz nekünk. Persze a gondolat nyitva maradt, mert még annyit se tudok arról a helyről ahova kerülök, mint a keresztények a mennyországról. Ráadásul aláírásnak az volt csak odabiggyesztve, hogy fantázia, nagy F betűvel.

Rengeteg minden le volt írva oda, mégis tudjátok min lepődtem meg a legjobban? Hogy csak kitekertem a papírt, azt olvastam. Csak így simán. Paff! Semmi magamban motyogás, szótagolás, sor követése ujjal, esetleg összehúzott szemmel közelebb hajolás. Nem, tényleg semmi. Nem is nagyon álltam neki felfedezni lelkem mélységeit és a világot aznap, mert egyszerűen kidőltem a sok ingertől.

Az első amit felfedeztem magamban az, hogy kíváncsi természet vagyok. Ezt az mutatta a legjobban, hogy már másnap nekiindultam a kertnek, majd délután a világnak is. A hetek alatt szépen lassan feltérképeztem a környéket. Minden utcában jártam minimum háromszor, az összes bokor alá benéztem és minden kutya megmorgott már vagy kétszer-háromszor, mert hiába nem láttak, a szőr azért égnek állt a hátukon.

Megfigyeltem az emberek mindennapi rutinjait, apró-cseprő sajátos szokásait. Magamban szívtam a szlenget és persze sok édes, esetleg kétes, konyhákból előkígyózó illatot. Besurrantam mindenhova, ahol találtam olyan nagy lukat, hogy beférjek.

Első sorból nézhettem a saját "családom" és Lilla családjának az életét is. Míg Lillának viszonylag átlagos, csendes család jutott, addig nekem nem. Náluk mindenki élt egymás mellett, ha kellett beszéltek is, de egyébként nem nagyon. Ez persze nem egy szerető, összetartó család képe, mégis ez az átlag mostanában. Mi családunk pedig, hát nem is akarom nagyon részletezni, de se összetartó, se átlagos nem volt. Nem is fogom családként említeni magunkat többé, hiszen nem is szoktam, mi magunk se tekintjük annak magunkat, legalábbis én biztosan nem.

Az a levélhez hasonlatos magyarázat, ami megjelent nekem - és ami egyébként miután elolvastam azonnal el is tűnt, - azt minden más családtagom ugyanúgy megkapta, csak sajnos hiába értelmesek viszonylag Lilla történetében, láthatóan úgy döntöttek, hogy a valóságban nincs szükségük észre. Anna ugyan elolvasta, de baromságnak tartja máig. Ő, mint felelős családanya számolt be a tartalmáról a többieknek, persze kellően elferdítve a dolgot, úgyhogy Ádám, az engedelmes gyerek mintapéldája már csak kitekerte, majd széttépte. Andi szintén, mert ő mindig buzgón követi az ikerbátyját minden hülyeségben. Az ő jellemének ez az egyik fő vonása, utánozni Ádámot. Ezt csodálatosan kidolgozta. Károly ugyanilyen specialista, csak ő a figyelmen kívül hagyásban. Ezt a karriert szintén a tekercs indította el, mert ő még csak tudomást venni se volt hajlandó róla.

Röviden és egyszerűen, a családom nem akarta tudomásul venni, hogy kik vagyunk, ezért a házat amiben eredetileg Lilláék laktak, magukénak tekintették a kezdetektől fogva. A világ pedig egy ellenség volt számukra, mert senki nem akart róluk tudomást venni. Utálták, hogy az emberek esznek, sokat alszanak és állandóan ki-be mászkálnának az ajtón. Nem értették a szokásokat, életeket, igaz nem is akarták megérteni. Lenéztek mindenkit maguk körül, még engem is, mert én pont arra törekedtem, hogy megtudjam ki vagyok, és ez bizony azt jelentette, hogy kezdtem hasonlítani dolgokban az emberekre. Naphosszat a konyhában üldögéltek és maguk elé meredtek, vagy az ikrek gyakran inkább veszekedtek. Ezt Anna kéjes örömmel figyelte, Károly pedig általában figyelmen kívül hagyta. Egyszóval, nem is érdemes több szót pazarolnom rájuk.

Míg ők azon voltak, hogy ezeket a szűklátókörű szegényes szokásokat kialakítsák, én folytattam a világ felfedezését. Minthogy már említettem a falon nem tudtam átmenni, ugyanis nem szellem voltam. Szerencsére nincs szükségem sok alvásra, így minden reggel ugrásra készen álltam az ajtónál, hogy vagy valamelyik dolgozni induló szülővel, vagy az iskolába készülő Lillával kimenjek az ajtón.

Volt olyan nap, amikor Lillával mentem iskolába, ahol mindent úgy élveztem mintha nem tudnám mi az. Sokkal jobb buli akár egy ceruza is, ha nem csak azt tudod hogy néz ki és mire való, hanem látod is. Vicces volt, hogy amit Lilláék a suliban tanulnak azt én ingyen és bérmentve megkaptam a teremtésemkor. Így jobb híján, hogy nem volt más dolgom, minden más órára bejárkáltam és megtaláltam a rajztermet. Ne értsen senki félre, rajzterem oké, de mégsem rajzórákra bukkantam, hanem technika órákra. Állandóan csináltak valamit. Faragtak, agyagoztak, gyöngyöt fűztek és egyéb ékszereket csináltak, foglalkoztak kicsit a bőrművességgel is, valamint rengeteget dolgoztak papírral. Tudom, szörnyen férfiatlan, de mégis a gyöngyfűzés és az ékszerkészítés ragadott meg. Csodás nézni, ahogy valami igazán gyönyörű születik az ember ujjai alatt, egész pici dolgokból. Damilból, drótból, gyöngyökből, fonalból, műanyag lapból és néha egy-egy csepp körömlakkból. Mikor kialakult ez az új hobbim, - amit sajnos egyenlőre csak szemmel és fejben művelhettem, - azóta felkerestem a város összes kézműves boltját, ékszerüzletét és az összes művészt. Mindent megnéztem, amit csak tudtam, néha még azt is eljátszottam, hogy a könyvtár kézműves könyves részlegén álldogáltam naphosszat. Vártam, hogy jöjjön valaki és reméltem, hogy még ott kinyitja és nézegetni kezdi a könyvet.

A másik jó az volt a suliban, hogy nem kellett messze mennem, hogy egy csomó jó csajt lássak egyszerre. Az a jó, ha nem tudják, hogy létezel, hogy  addig bámulhatsz egy-egy jó segget ameddig jólesik, mert senki nem fogja meglátni. Ez persze egyben azt is jelentette, hogy szörnyen egyedül voltam. Ezt nem éreztem állandóan, de amikor eszembe jutott, akkor a hangulatom rohamosan romlásnak indult. Néha egy-egy kedves, aranyos lány mellett ülve, ha tehettem volna az ölembe húzom őket, csak egy ölelésre. Elsőre annyi is elég lett volna. Egy ölelés és utána meg lehetet volna más is. Lennének ötleteim…

Nem mi öten voltunk az egyedüli kitalált "lények" itt a Földön, találkoztam másokkal is, mindenfelé a városban, de nem jelentette azt, hogy van társaságom, ugyanis senkivel se kötöttem barátságot. Persze, az is igaz, hogy ha találkoztam is valakivel, mindig volt célom, mindig mentem valahova és nem nagyon voltam hajlandó hosszabb időre megállni, beszélgetni, ismerkedni. Mindig hajtott valahova a kíváncsiságom, a csillapíthatatlan tudásvágyam. Így aztán magányos maradtam. Bár annyira azért nem is vagyok jóképű a kék szememmel és sötétbarna hajammal, hogy bárki is fusson utánam.

Társaság hiányában, rendszeres látogató lettem a lovardában, a könyvtárban, a moziban, a sportpályán és különböző parkokban. Rákaptam a futásra és gyaloglásra, mert ezek végre egy olyan tevékenységek voltak, amiktől különös létem se bírt megfosztani, ráadásul gyakran közlekedtem gyalog.

A legjobb dolog az életemben a ló és a lovaglás lett. Mikor először jártam kint ugyan még megijesztettem ezeket a csodálatos állatokat, szellemszerű simogatásommal, de végül leküzdötték ezt és megszerettek engem. Nagyon vicces mindig mikor jövök és üdvözlően horkantgatnak nekem, azaz más ember szemével nézve a semminek. Sokat jártam oda. Jó volt a hangulat, egy kedves fiatal házaspár vezette a tanyát, nagyjából huszonöt lóval. Viszonylag fiatal vállalkozás volt még, sok bajuk volt, de emellett is vidámak maradtak, ráadásul sok állandó lovasuk volt. Ezek a lányok voltak az állandóan ott nyüzsgő segítség. Őket nagyon jó volt nézni mikor lovagoltak, mert már nem a kezdő szinten tartottak. Nagyon szépen ültek a lovon, úgymond egyek voltak a lóval. Ilyenkor egyébként szerintem néha láthatóvá váltam egy sárga folt képében, mert rémesen irigy voltam rájuk.

Egyébként elég kevés fiú jár lovagolni mostanában sajnos, úgyhogy kirívó lennék a tömegből a nagy ló mániámmal, de hát kit érdekel. Az a béke, amit árasztanak, a finom ló és szénaillat, ami állandóan körüllengi őket. Egyszerűen szeretem. Persze, jöhet a foci, kézi és kosár is. Nem vetem meg egyiket se, de nálam sajnos csak második helyre kerülhetnek. Bár abból a szempontból jók, hogy azok talán kicsit jobban összehozzák a népet mostanság. Ott társaságom lenne, mármint ha ember lennék.

Szóval ilyenek a mindennapjaim. Lovarda vagy csatangolás a városban, néha lassan ballagva, elmerengve, máskor meg futva.

Befejezve az "élettörténetem" a falra néztem, de sajnos nem vágott meglepett képet és nem is csóválta a fejét.  Persze ez nem meglepő, mivel nem volt élőlény, azaz arca se lehetett. Ráadásul nem először "hallotta" már a történtet. Nem beszéltem hozzá soha hangosan, hanem csak magamban, mert ugye tudjuk a falnak is füle van.

Itt egyébként nevetni kéne. Sajnálom, ha nem vicces, de ilyen humorral áldott meg a sors, vagyis inkább Lilla.

Ha már így ontom magamból a közmondásos vicceket, hadd használjak még egyet, ugyanis az emlegetett szamár megjelent. Pár perccel ezelőtt már hallottam, hogy álmosan lebotladozik a lépcsőn, de most végre elért az előszobáig is.

Szőke haját egy kusza kontyba rakta fel, zöld szeme még mindig álmosan pislogott. Csak egy rózsaszín bikini felsőt és egy aprócska farmer sortot viselt, kezében tornazsák lógott. Belebújt egy fehér tornacipőbe és megcélozta az ajtót. Én, az atommal hajtott sportkocsi sebességével álltam föl és szegődtem szorosan a nyomába, hogy véletlenül se csukjon oda.

***

Lilla és én ugyanara a villamosra szálltunk, bár nem ugyanoda igyekeztünk. Igazából én mehettem volna egy másikkal, - és úgy rövidebb is lett volna, - de Lilla ilyenkor csetelt vagy beszélt telefonon a barátnőivel. Én pedig, bevallom imádtam ezekbe beleolvasgatni. Lilla ment elől, akaratlanul is utat törve ezzel nekem, hogy senki ne gázoljon át rajtam. Ahogy hátrább lépkedtünk a villamoson élvezettel figyeltem, hogy ugyan nem látnak, de valamelyest érzékelnek az emberek. A tömeg nem záródott össze azonnal kedves írónőm után, simán volt időm utána slisszanni. Eközben azt figyeltem, hogy néhány srác, aki eddig Lillára meregette a szemét, megborzongott és karjukon libabőr futott végig, a szőrt ezzel égnek meresztve. Mások oda se figyelve kissé még odébb húzódtak, sőt volt olyan is, aki mintha a levegőt pásztázta volna.

Lilla leült én pedig mellé érve körbe pillantottam, és felfedeztem egy férfit, akinek erős tigrises beütései voltak. Tigris csíkos haj és, ha jól láttam karmai voltak, zöld szeme pedig élesen villanva figyelt. Kétségem se volt afelől, hogy olyan mint én, mert szegényben egy terhes nő félig benne állt, és nagyon úgy festett azt gondolja, hogy a terhesség miatt van rosszul. Mikor látta, hogy nézem odabólintott, majd megpróbált, úgy helyezkedni, hogy a nő minél kevésbé álljon benne.

Nekem szerencsére volt helyem. Lilla ölében. Mivel nem sokan látják, így inkább csak nevető pillantásokat szoktam kapni, mintsem elítélőket, nekem pedig jó, mert így közelről hallok és látok mindent, amit Lilla csinál. Gyorsan lehuppantam és örömmel állapítottam meg magamban, hogy van haszna a félig-létemnek, mert fullasztó hőség volt a villamoson. Mindenkiről szakad a víz, csupasz combok tapadtak a műbőr ülésekre, a levegő fojtogató volt a sok parfüm és töménytelen izzadság szagának keverékétől. Én ezeket, nem nagyon érzékeltem, vagyis inkább kevésbé és a szilárdság hiányban szenvedő testem, nem nagyon reagált rá. Nem telt bele fél perc már hívta is Szilvit, az iPhone-ján. Naná, hogy az. Mit vártok? Ne felejtsük el, hogy a mi Lillánknak erős picsás beütései vannak.

- Sziaaaa! - nyújtotta a végtelenségbe a szót mikor a barátnője felvette. - Hogy vagy szivi?

Pár percig olyan dolgokról fecsegtek, ami engem nem köt le, így inkább bámészkodtam. Igaz, ismertem már rég a várost, de azért jó kifele bámulni. Nem aggódtam, hogy lemaradok azokról a dolgokról, amik érdekelnek, mert mindketten a város túl felére igyekeztünk. Igaz, ha leszállunk én jobbra, ő balra megy. Amiatt se kellett aggódnom, hogy nem hallanám mit beszélnek, nem először csináltam már. Tudtam, hogy kell leülnöm, hogy a telefonból kiszűrődő hangot is halljam, amit egyébként nem volt nehéz hallani, mert ezeknek az okostelefonoknak nagy része úgy ordít, mint a hétszentség. Végül megütöttem a fülem a regény szó. Azonnal felé fordult minden figyelmem, hiszen erre vártam. Ezekért a hírekért követtem általában Lillát. Annyira untam már itt, na jó, ez nem teljesen igaz. Voltak itt dolgok és pár személy, akiket szerettem, de ennek ellenére magányos voltam. Egyszóval nem marasztalt sok minden. Amiket, és akiket szerettem, vagy esetleg akik szerettek, jobban mondva érezték a létezésem és elviseltek, nos ők hiányoltak volna talán egy rövid ideig, de aztán továbbléptek volna. Szóval, ha elmegyek, akkor csak Lilla pocsék regénykéjének sorai közt lehettem volna már emlék, de ott is csak a nevem. Szóval mindig izgatottan vártam a szörnyű iromány felöl érkező híreket. Hiszen számomra azt jelentette a fejlődés, hogy egyszer talán majd leléphetek. Igaz fogalmam se volt hova, de mentem volna már.

- Képzeld meg van a vége! - újságolta izgatottan Lilla. - Tudom mi a befejezés. Kicsit lehangoló, de szerintem tanulságos - mondta okoskodó arcot vágva.

- Úúú, mi aaz? Mond eeel! - könyörgött, nyöszörgött a barátnője a vonal túl feléről. Tökéletes pincsikutya barátnő volt. Bálványozta az úrnőjét, mindenben utánozta és igazat adott neki. Mindig nagyon izgalomba hozta, ha a nagyasszony csinált valamit. Azért a förmedvényért is rajongott, aminek én úgymond mellékterméke voltam.

Lilla olyat sóhajtott, mintha most mondott le volna a világ koronájáról azért, hogy Szűz Mária követőjeként éljen tovább és ezentúl csakis jót cselekedjen. Ez volt az a, - tőle nagyon jellegzetes - mit-meg-nem-teszek-értetek sóhaj.

- Na jó! Öngyilkos lesz Márk! - döbbent arccal fordultam felé -Ez csattanós és tanulságos befejezés. Nem mondhatja senki, hogy komolytalan könyvem van. Ez egy olyan könyv, ami meg fogja változtatni sokak életét. Élvezhető, fordulatos, van benne romantikus szál és tanulság is - bólintott nagyot a mondandójához.

Akkora baromságot mondott, hogy ettől végül felocsúdtam a döbbenetből.

- Heee? - ennyire telt tőlem.

Néha nagyon felidegesített ez a csaj a baromságaival, de most feljebb tette a mércét. Nem volt jó az a könyv ami a keze alatt született, de ha normális a vége, még azt mondom szegényesebb ízlésűeknek egyszer elmegy, de ilyen véggel. Szörnyű, ráadásul nem fogja senki életeét megváltozatatni, ez a könyv kábé annyi érzelmet vált ki az emberből mint egy rózsaszín bot, ha lelógatják a plafonról, azaz nevetséges. Én már csak tudom, hiszen hónapok óta olvastam a rossznál-rosszabb változatokat és a hajam hullott tőlük. Őszintén remélem, hogy ezután a könyv után feladja azt, hogy valaha író legyen. Ha úgy tetszik neki akár ki is nyírhat, végülis egyrészt az nem én vagyok, csak egy kis részem, amihez hozzátoldottak-foldottak itt-ott pár dolgot, másrészt pedig ez azt jelentette, hogy itt a vége fuss el véle, nemsokára leléphetek. Azonnal meg is tudtam, hogy ezúttal mit érthetek a nemsokára alatt, mert Lilla újra megszólalt.

- Már minden itt van a fejemben, úgyhogy ha hazaértem úszásról papírra kerül és kész, vége. - megint sóhajtott egyet, bár ez most megkönnyebbült volt és boldog.

Ez röviden nekem azt jelentette, jól döntöttem arról, hogy ma a lovardába megyek. Mert ha tényleg "meghalok" mikor Lilla lezárja a sztorit és képes elengedni, - amivel szerintem nem lesz baj - akkor ma megyek utoljára bárhova is itt a Földön.

Elöntött valami mámorító érzés ami egyszerre szorította, csavarta és édesen megdobogtatta a szívem. Ezer gondolta rohamozta meg a fejem. Hova kerülök? Végre nem kell nap, mint nap elviselnem a többieket! Vagyis, ó, lehet ők is oda kerülnek ahova én? Remélem nem! Mi van, ha nem kerülök sehova, hanem tényleg meghalok? Akkor az ilyenek, - mint én - számára létezik egyáltalán mennyország vagy mi?

Annyira lekötöttek ezek a vidám-bús gondolatok, hogy egyszer csak azt éreztem, hogy Lilla feláll. Megráztam magam, hogy szabaduljak a kellemetlen érzéstől amit ez okozott, majd gyorsan utána eredtem, nehogy fennmaradjak a villamoson.

***

Átkaroltam és fejemet szorosan a nyakához simítottam. Lassan belélegeztem az illatát, puszit nyomtam a szőrére, majd hátrább hajoltam, hogy okos szemébe nézhessek.

- Hiányozni fogsz! Te és a többiek vagytok az egyetlenek, akik elfogadtatok ebben a világban, és még azt is tűritek, hogy ölelgesselek benneteket - tettem hozzá és elmosolyodtam magamon, mert szörnyen nyálas voltam.

Persze nem látta és nem hallotta, amit mondtam, de nem zavart. Érezte, hogy itt vagyok és szeretettel reagált rám.

Újból a nyakához bújtam és beszívtam meleg bőre, a széna, a bokszban leszórt fűrészpor és a lócitrom illatát. Csöndes, meleg béke áradt belőle, ahogy nyugodtan, a lovakra oly jellemző ropogással fogyasztotta az elé rakott szénát.

Kora reggel óta itt lődörögtem a lovarda tájékán, be-beszökdösve a bokszokba, hogy minden barátomtól elbúcsúzhassak. Most pedig itt álltam Herceg mellett, aki az összes ló közül a kedvencem volt.

Már egy ideje itt bent ültem nála és felváltva beszéltem hozzá, ölelgettem. Eközben a hangulatom is gyorsan és rendszeresen változott. Egyik pillanatban féltem a jövőtől a másikban meg kirobbanóan boldog voltam az előttem álló lehetőségektől, amelyek ugyan ismeretlenek voltak, de léteztek. Hullámzó kedélyemhez az is hozzájárult, hogy már elmúlt három óra és még nem történt semmi, pedig Lilla már biztosan hazaért. Néha felmerült bennem az az ijesztő gondolat is, hogy lehet, hogy soha nem mehetek el innen, de ezt mindig elhessegettem és inkább a körülöttem zajló eseményekre koncentráltam.

Az alatt a címszó alatt, hogy nem árt nekem a nap, kiültem a karám mellé a napra és szívtam magamban a tudást, remélve, hogy még hasznom lesz belőle. Bemásztam a kis elkerített részre, ahol a lovarda nyulai éltek és addig simogattam őket, míg az utolsó is a kis terület túlfelére nem menekült borzongató simogatásom elől. Ebéd alatt az edzők, lovasok és lovászok közt tébláboltam, de végül mindig visszamentem a bokszokhoz.

Nekidőltem Hercegnek és miközben a sörényét fésülgettem, - persze csak képzeletben, - újra beszívtam megnyugtató illatát. Ez volt a gyógyszerem arra, hogy semmire se kelljen gondolnom. 

Ez jól is ment addig, míg egyszer csak azt nem éreztem, hogy Herceg megbillen egy kicsit és emiatt előrébb lép. Mivel én előtte-mellette álltam, így rám lépett, de a szokásos enyhe kellemetlen érzés helyett, valami sokkal rosszabbat éreztem. Lenéztem és az állam a patája mellett landolt. Amellett a patája mellett, amivel nem a lábamban, hanem a lábamon állt. Mi a fene? Miért rajtam áll? Honnan van hirtelen szilárd lábam? Nem eltűnnöm kéne? Ilyen opció nem volt, vagy eltűnés vagy maradás? Vagy ez azt jelenti, hogy most jön a finálé?

Számba vettem a testem minden mis darabkáját és megállapítottam, hogy kicsit olyan mintha hirtelen én lennék a gipsz az öntőformában, amit szorosan körbevesz a műanyag, vagyis ez esetben engem vesz körül a levegő. Szóval mégiscsak igaznak kell lennie. Testem lett…de basszuuuus, mi ez már…azonnal le kell szednem a patáját a lábamról. Próbaképpen megnyomtam Herceg szügyét lelkes örömmel tapasztalva, hogy tényleg valódi a kezem, és ezt Herceg is érzi, mert végre arrébb lépett ezáltal leszállva a lábamról. Arrébb ment, de egyúttal döbbenten pislantott rám hátra. Pár pillanatig nézett, majd rájött, hogy csak én vagyok az. Békésen szusszantott egyet, orrával kedvesen megböködött és visszafordult a szénája felé.

Nos lehet, hogy ő ilyen könnyen lerendezte, hogy most már lát és érez is, nem csak halványan sejti a létezésem, de én azért nem tudtam ilyen egyszerűen venni az akadályt. Döbbent örömmel szemléltem kezem, lábam, majd megsimítottam a falat, és élveztem, hogy mennyivel jobban érzékelem, mint azelőtt. Durva, kissé szálkás, helyenként fényesre kopott, hűvös deszka simult a kezemhez, erősen bizonygatva, hogy nem álmodom, tényleg szilárd testem lett. Megrohamozott az öröm, én pedig fejemet hátravetve felnevettem. Senki el nem tudja képzelni milyen jó érzés volt. Eszméletlen.

Az öröm viszont hamar elszállt, átadva helyét a hisztérikus vidámságnak. Eszembejutott ugyanis hogy a létemben beállt hirtelen változásnak valószínűleg tényleg köze van ahhoz, hogy Lilla ma befejezi a könyvét. Akkor mindjárt itt a vég! Mindjárt megtudjuk igazat mond-e a tekercs…

Gyorsan odapattantam Herceg mellé és újfent megrohamoztam a szeretettemmel. Simogattam, ölelgettem, puszilgattam és fésülgettem a sörényét. Örültem, mert végre igazán érezhettem selymes szőrét, kissé durvább erős, vastagszálú sörényét

Izgatott voltam az új lehetőségek miatt és akkor ugyan nem vallottam be magamnak, de féltem is. Hiszen ki nem fél az ismeretlentől? Nem tudtam hova megyek, ki leszek és egyáltalán nem meghalok-e mégis, annak ellenére, amit a tekercs ígért.

Herceg megérezve pánikszagú hangulatom, ismét felém fordította a fejét, hogy megszagolgasson és ellenőrizze, mit piszmogok ott az oldalánál.

Nem piszmogtam, hanem főttem. Ugyanis abban a pillanat mikor hátrafordította a fejét a bensőmben fura melegség kezdett el kicsírázni, ami gyorsan melegedett és terjedt. Olyannyira, hogy pár másodperc elteltével, szerintem egy komplett húslevest is meg lehetett volna főzni rajtam. Nem fájt, de elég fura volt. Mikor már a forráspont közelében járhattam, elkezdtem halvány fényt árasztani magamból, ami a meleghez hasonlatosan gyorsan fokozódott, míg végül egy nagy csillaggá váltam. Aztán valami, azaz inkább a semmi beszippantott. Olyan volt, mintha minden sejtemet egyszerre, de külön-külön beszívta volna az a valami, de úgy hogy nem elmozdultam, hanem inkább mintha onnan eltűntem és itt - ahova érkeztem - megjelentem volna, csak úgy minden átmenet nélkül.

Vakító, fényes fehérség vett körül, ami kellemes meleget és enyhe, talán vanília illatot árasztott. Én megint önmagam voltam, szokatlan meleg és fény nélkül. Nem sokáig tudtam bámészkodni, mert nem maradtam egyhelyben, hanem pörögve-forogva megindultam valami láthatatlan felé. Ez nem jelentett jót, mert már korábban leteszteltem magamon, hogy bírom a veszett forgást és rövidúton arra a következtetésre jutottam, hogy egyáltalán nem bírom.

Nem tudtam hova megyek, de az biztos, hogy erős hányingerrel tripla sebességgel száguldó gondolatokkal pörögtem az a valami felé.

***

Kinyíltak a szemeim és azonnal ültem is volna föl, ahogy minden reggel szoktam, de megszédült a fejem és visszahanyatlottam az ágyra. Mivel az agyamnak nem szokott mázsás súlya lenni és semmifajta betegség és rosszullét nem ért még rövid kitalált életemben, így nyugton maradtam és elgondolkodtam.

Ezrével rohamoztak meg a gondolatok a tegnapi napról és ennek alapján rájöttem, hogy az én fejem bizony rettenetesen sajog. Ha viszont fáj… Levegő után kaptam és ezzel egy időben az arcomhoz is. Még mindig olyan érzés volt a tapintás, mint tegnap Herceg mellett állva. Találnom kell olyan dolgokat, amiknek ismerem a tapintását. Persze, nem az igazit, hanem azt amit én éreztem a régi a "szellem" testemmel.

Újra, de most már sokkal óvatosabban próbálkoztam a felüléssel és ezúttal sikerrel jártam. A fejem kóválygott, az izmaim tiltakozva nyöszörögtek a használat ellen, a gatyám pedig furán szűknek tűnt. Mi a fene? Nagyon úgy nézett ki, hogy merevedésem van. Miután pár hosszú másodpercig értetlenül bámultam az ölembe, eszembe jutott, hogy az ember férfiaknak reggelente merevedése szokott lenni. Őket ez persze csak akkor zavarja, ha az anyukájuk vagy álmaik nője jön szembe a folyosón mikor kitámolyognak a szobából, de nekem még soha nem volt merevedésem. A fejem se fájt és izomlázam se volt még eddig egyszer sem. Ilyen egyáltalán az izomláz?

Szokatlan helyzetem, - ami ugyan bizonyíték volt arra, hogy már nem az vagyok aki tegnap reggel kiosont Lilla mögött az ajtón -, nekem mégsem volt elég. Annyiban hagytam testem fura reakcióit és munkára fogtam magam, hogy körbenézhessek és találjak még olyan tárgyakat, amik igazolni fogják számomra önnön létezésem.

Letettem a lábam a padlóra és ösztönösen belefúrtam lábujjaim a puha, zöld szőnyegbe, majd rádöbbentem, hogy valaki levette a cipőm. Ezelőtt nem tudtam levenni a cipőm. Egy ruhám volt, amiben létrejöttem, hozzávaló tornacipővel és ennyi. Ebben járkáltam télen-nyáron, éjjel-nappal, akármilyen hideg vagy meleg volt. Végülis minek cserélgettem volna, ha az eső átesett rajtam, izzadni nem tudtam és fázni se fáztam soha.

Nem számoltam, de azért ez egy újabb bizonyíték volt arra, hogy a tekercs nem hazudott, nem meghaltam, hanem valahova máshova kerültem. Olyan helyre, ahol lehet testem.

Óvatosan feltápászkodtam és vizslató szemmel körbenéztem. Azonnal megakadt a szemem a szoba tőlem jobbra eső részén. Mi a franc? A szobát ugyanis egy kis, nagyjából derékig érő téglakerítés, szelte keresztbe. Nem kellett közelebb mennem, ugyanis falhoz tolt ágyam fejét a téglafal helyettesítette. Kicsit olyan volt, mintha egy beltéri úszómedence lenne, de nem víz volt benne, hanem valami puhának tűnő, fehér cucc. Felért egészen a medence pereméig, úgyhogy beletúrtam és kiszedtem belőle egy darabot. Vattaszerű, selymes és puha volt, de egyben ruganyos is. Nyomogattam egy kicsit, majd visszadobtam és a mögötte lévő falat néztem meg, mert az legalább olyan érdekesen festett, mint előtte a párnatöméssel teli medence.

Padlótól plafonig, faltól falig sugárzó, de nem bántóan erős, fehér fényt árasztott. Mögötte néha, halvány mozgást lehetett látni, de nem túl jól, mert olyan anyagból volt, ami ugyan átlátszó, de torzít. Mint egy átlátszó zselé. Várjunk csak… Zselé, azaz ruganyos, ragacsos, esetleg meleg is.

Visszagondoltam arra mikor a semmi beszippantott és pörögve vitt valamerre. A fejjel előre zuhanás végén beleálltam egy puha, kellemesen meleg és nagyon finom illatú kocsonyás anyagba. A szememet még a pörgés kezdetekor becsuktam, így nem láttam hova kerültem, de legalább a szemembe nem ment bele a cucc. Lassan az egész testem belepréselődött és szép lassan haladt előre, ugyanis a szívó hatás továbbra sem szűnt meg. Aztán egyszer csak eltűnt a zselé és a szívás is, én pedig arccal előre valami puhára zuhantam. Talán ez lenne az az anyag? Összehúzott szemmel vizsgálgattam a falat, majd lenéztem az előtte lévő puha cuccra. Ez lehetett a vattaszerű bigyóval teli medence.

Innentől nem emlékszem semmire, de most itt van minden előttem, úgyhogy logikusnak tűnik a következtetés, miszerint a túloldalról érkeztem.

Kis ideig még néztem a falat, majd halkan megindultam a zseléfallal szemközt lévő ajtó felé. Sose láttam még ilyen szép ajtót. Mindig csak olyanokkal találkoztam, akiknek az volt a hivatásuk, hogy praktikusak legyenek. Ez viszont úgy festett, mint aminek nagyon élvezték az elkészítését és emiatt sokat foglalkoztak is vele. A középső képet gyönyörű indaminta futotta körbe, én pedig végighúztam kezemet az íveken. Miután megnéztem, megpróbáltam ki is nyitni az ajtót, de be volt zárva. Nem foglalkoztam most ezzel, hanem inkább folytattam a "felderítést".

Olívzöld festés és aranybarna lambéria volt az elülső és a két oldalsó falon. Ezektől a színektől inkább ünnepélyesnek kellett volna hatnia, de szoba mégis kedves és nyugodt hangulatot árasztott. Képek nem voltak, csak egy ablak a baloldalon. Ahhoz ballagtam oda lassan és kikukkantottam a hanyagul behúzott függöny mellett. Egyből meg is vakultam, ugyanis sikeresen belenéztem az épp felkelő napba.

Végül már csak az a sarok maradt, ahol az enyémen kívül még egy ágy állt. Ráadásul nem volt üres, csak eddig nem foglalkoztam a benne alvóval. Minek is kellett volna, hiszen a mai napig nem volt szilárd testem és emiatt nem kellett azon aggódnom, hogy észrevesznek. Abban ugyanis, hogy szilárd testem van végre, most már kilencvenkilenc százalékig biztos voltam és reméltem, hogy ez nem is fog elmúlni. A végső teszt következett. A terv egyszerű, megpróbálom felébreszteni az ágyban alvó fiút.

Jobban megvizsgáltam az arcát, ahogy felé lépkedtem. Színárnyalataiban nagyon passzolt ide, ugyanis barna bőre és fekete haja volt. Bár, ha ez a szobája, akkor az elég fura személyiségre utal. Egyidősnek tűnt velem, úgyhogy azt gondoltam nem fog a vártnál hevesebben reagálni egy idegenre az ágya fölött kora reggel. Lehet be is kéne fognom a fülem, hogy ne süketüljek meg a rémült üvöltéstől. Hehe, na jó ez gonosz volt.

Felkészülve az akár esedékes ütlegekre is, nagy levegőt vettem és közvetlen az ágya mellé léptem. Ellazult arcvonásai egy jóképű pasit mutattak. Biztos sok nőt fog velük… Oké, nem húzom tovább az időt. Lássuk a medvét. Lehajoltam és tétován megfogtam a vállát.

- Haver…reggel van - megmozdult és szusszantott egyet, de még nem ébredt meg. - Hé, fel kéne kelned - megráztam a vállát és boldogan csekkoltam sikerült ezzel megmozdítanom.

Újra mocorgott, majd valami fura hangot hallatva kinyitotta a szemét. Kicsit kitágult a szeme, de kellemesen csalódtam, mert pár pillanat után rám villantott egy mosolyt.

- Öh, hali! - köszöntem bénán és kissé hátrább léptem.

- Csövi! Hogy vagy? - kérdezte nagyot nyújtózva, majd kikelt az ágyból - Vagyis bocs, Ábel vagyok - nézett le rám kicsit még álmos arccal, de minden rosszindulat nélkül - Te ki vagy?

- Márk és köszi megvagyok - eresztettem meg egy halvány vigyort.

- Ennek örülök - mondta miközben az ablakhoz sétált és kihúzta a függönyt. Kinézett, majd hirtelen megfordult és engem kezdett nézni -Van valami fogalmad róla, hogy mi ez itt? - lendítette a kezét a kocsonyafal felé.

Nem tudtam eldönteni, hogy akkor most tudja és csak engem tesztel vagy egy cipőben járunk és neki sincs nagyon lövése arról, hogy mi van most. Igyekeztem kielégítő választ adni.

- Nem tudom pontosan mi van a zseléfal túl felén, de onnan jöttem. A lovardában voltam, aztán valami beszippantott és hirtelen már ott voltam abban a fehér fényben. - intettem a fal mögül áradó fény felé - Aztán meg ide köpött ki.

- Szuper! Úgy néz ki, hogy értelmes vagy és már azt is összeraktad, hogy mi történt. Ez nagyon jó. Jelentősen megkönnyítetted a dolgom - úgy nyugtázta a dolgokat, mintha nem is világok közti átkelésről dumáltam volna. Visszajött az ágyához és leült a szélére, majd intett, hogy én is üljek le a sajátomra. Így könnyen szembe tudtunk fordulni egymással, hogy kényelmesen beszélgethessünk.

- Valószínűleg rengeteg kérdésed van, én pedig azért vagyok itt, hogy válaszoljak rájuk. Ez az épület ahol vagyunk, ilyen szobákból áll, mint ez - intett körbe, majd folytatta a magyarázatot. - A szobának az a része, ahol azt a zselét látod, az a Határ! Mi cogiták így nevezzük. Abból az irányból érkezik mindenki Fantáziába. Onnan jöttél te is, én is, meg még a nyugati banya és a beszélő ló is - mondta Ábel.

- Fantázia?  - néztem kérdőn, miközben veszettül próbáltam befogadni, hogy milyen lazán veszi a dolgokat, és akkor még nem is kérdeztem rá arra a fura cogiakármi szóra.

- Igen, bocs. Kicsit a közepével kezdtem - csóválta magán mulatva a fejét. - Itt vagy Fantáziában. Ez a mi igazi otthonunk, a kitalált lények, azaz cogiták otthona. Egy hely, ami most már a tied is. Mindenki akit a Földön kitalálnak, majd végül képesek elengedni ide kerül. Tényleg! Kaptál még odaát egy kis tekercset, ami eltűnt miután elolvastad?

- Igen - bólintottam meglepetten.

- Szuper! Szóval, ahogy ott le van írva. Szereplők vagyunk és az élet, amit a tekercs ígér, az itt van. Mától ide tartozol, sőt úgyszólván ez a te születésnapod, hiszen mától van igazi tested.

Ezektől a szavaktól öntött el végre az igazi tiszta boldogság, hiszen mert szóban is megerősítést nyert, hogy mától létezem és itt a hely is amit ígértek. Egy hely ahol végre észrevesznek, ahol én is valaki vagyok. Szóval emberek nyomás csajozni…na jó csak vicceltem.

- Tudod mennyi mindentől megmentettél azzal, hogy van eszed? - mondta újfent jókedvűen vigyorogva.

Eszembejutott az a sok hígagyú Lilláéktől és a nagy eszük. Velük vajon mi van? Ők is itt vannak valahol?

- Jaaj, basszus! Meg se kérdeztem, hogy éhes vagy-e? - kérdezte Ábel hirtelen.

Így, hogy megkérdezte és belegondoltam valószínűleg éhes voltam, csak fel se merült bennem, mert még soha nem voltam az.

- Hát, azt hiszem igen - feleltem kissé bizonytalanul.

- Egy pilla és lesz kaja, a lényeg, hogy ne ess hanyatt a döbbenettől - végszóra pedig megjelent egy asztal két székkel.

- Bazmeg - adtam hangot meglepetésemnek és önkéntelenül hátrábbléptem egyet.

Ábel nevetett.

- Ez Fantáziában az egyik legjobb dolog. Ez itt a képzelet világa, úgyhogy semmin nem szabad meglepődni. Ezt majd akkor látod a legjobban mikor kimész az utcára, de azt gondolom nem lesz baj. Eltértem a témától, szóval Fantáziának az egyik zseniális dolga az, hogy ha elképzelsz valamit, persze csak ésszerű kereteken belül, akkor az megjelenik neked. Tudod Fantázia nemcsak egy hely, hanem ő egy lény is, aki gondoskodik rólunk és fontos neki, hogy elégedettek legyünk. Segít teljesíteni a vágyainkat és vigyáz ránk. Nincs is igazságszolgáltató szervezet, mert Fantázia megoldja a dolgot. Na, de már megint másról magyarázok - szidta magát - Tudod a gondolatnak teremtő ereje van, ezért létezel te is, én is és ez az asztal is, sőt még Fantázia sem létezne enélkül. Azaz röviden, ha szeretnél valamit, azt magad elé képzeled viszonylag részletesen aztán koncentrálsz, hogy hova szeretnéd és mekkorára. Ezután Fantázia elbírálja, hogy ártani akarsz-e vele másnak vagy sem, valamint szükséged van-e arra a dologra legalább egy icipicit is. Ritkán fordul elő, hogy valamit nem enged, de annak oka van. A lényeg, hogy soha nem követelőzz.

Nagyon tetszett, amit Ábel mondott, lenyűgözött ez a világ. Alig vártam, hogy mehessek és felfedezzek egy újabb világot ami ráadásul ezerszer színesebb is mint a Föld és ahol nem leszek magányos.

Gyorsan el is képzeltem egy kiflit próbaképpen, de persze annyira koncentráltam, hogy milyen ne legyen, hogy végül sikerült legyártanom egy nyolcashoz hasonló, girbe-gurba kiflicskét. Akkora volt, hogy pont elfért a markomban, ahogy felszedtem a földről, ugyanis sikerült oda képzelnem.

- Egész jó lett, bár a méretre is érdemes figyelni - vigyorgott Ábel - Egész pontosan mi akart lenni?

- Egy kifli - röhögtem.

Egy pillanat múlva már ott is volt egy kifli az én nyolcasom lett, majd lett vaj, szalámi, zöldség és egyebek. Leültünk és mindegyikünk nekiállt elkészíteni a maga szendvicsét.

- Gyakori, hogy buták? Mármint, a Határ túlfeléről érkezők? - kanyarodtam vissza a témához, ami félbe maradt mikor az evésről kezdtünk beszélni - A képzeletbeli családom többi tagja nem volt túl értelmes, de azt gondoltam, hogy ez ritka.

- Sajnos nem - csóválta lemondóan a fejét - Tényleg, az íród nem fog hiányozni? Én vagyok a mentorod most egy ideig. Segítek beilleszkedni, nekem nyugodtan szólhatsz ha bármi van.

- Az a picsa? - egy fél pillanatig félve néztem Ábelre, de ő csak viccesen visszanézett. - Na, szóval az a csaj, nagyon agyalágyultnak írt le. Nem szerettem soha, úgyhogy nem kell aggódnod.

- Ehe, szóval nálatok se volt összhang - bólintott értőn és beleharapott a bucijába.

- Hogyhogy nincs meg az összhang? - kérdeztem rá kíváncsian, és követtem a példáját, beleharaptam a szendvicsembe. Ez az evés milyen jó buli emberek! Ízek, rágás, nyelés… Annyi mindent kihagytam, na de majd most… Jobb lesz ha mindenki félreáll. Ide képzeljetek röhögést.

Ábel teleszájjal bőszen bólogatni kezdett, mintha már előzőleg mondott volna valamit és most arra helyeselne, de végül nyelt egyet és magyarázatba fogott.

- Manapság nem olvasnak olyan sokan, mint régen, ha százalékos arányt tekintjük. Aki pedig olvas, az nem feltétlen olvas csak szépirodalmat, hanem be-becsúszik egy-egy ponyva. Na jó, ne szépítsük, mivel ponyvákból annyi van, mint homokszem a sivatagban, ezért a többség azt olvas. Ezek ugyanarra az alapsztorira íródnak és könnyű őket megírni, csak kell egy lány, egy fiú, veszekedés, némi szex és egy happy end. Itt szabadul el a pokol. Vegyünk egy példát. Cicababa elolvas száz meg még egy ilyen ponyvát, elolvad a happy end-ektől, majd azt gondolja "Jajj ilyet én is írok, nem lehet ez olyan nehéz!" - Ábel fejhangra váltott, én pedig felnevettem azon a lehetetlenül magas hangon, amit ez a nálam is magasabb, izmos srác adott ki magából, ő is elmosolyodott majd folytatta a kifakadást. - Megnyit egy dokumentumot és elkezdi ontani magából a szerinte jó, de egyébként szörnyű helyesírású, cselekményű és felépítésű romantikus regényecskét. Itt kapcsolódnak be az áldozatok. Sorra elképzeli a szereplőket, akik megjelennek körülötte, és ez a felelőtlen csitri anya lesz. Olyan anya aki, nem foglalkozik a gyermekeivel, nem hangolódik rájuk, nem próbál figyelni arra, milyen személyiségük van. Ő csak kopog a műkörmeivel a billentyűzeten és tetovált rosszfiút csinál egy egyszerű, kedves, aranyos fiúból. Tönkreteszi a személyiségét. A fiú pedig magányos és ráadásul hülyeségeket írnak le róla. Ez mostanában nagyon gyakori és emiatt egyre több a gyakran tényleg nagyon buta, vagy csak lelkileg összetört cogita a Határszobákban. - Olyan hévvel beszélt, hogy gyanítottam, az ő esete is hasonló lehetett, mint az előbb vázolt.

- Értem miről beszélsz, így hogy elmondtad, igazából az én anyám is egy ilyen hölgyike volt. Mi az a kogika vagy micsoda, ahogy nevezel minket? - álltam neki elkészíteni a második szendvicset, ugyanis az első nagyon hamar lecsúszott, miközben Ábelt hallgattam.

- Cogita[1]- javított ki Ábel - C-vel írjuk és ez a szó takarja azokat akik Fantáziában élnek. Minden kitalált lény cogita, aki ide kerül, miután az írója elengedte a történetét. Te mennyit voltál odaát? - kérdezte hirtelen váltva témát.

- Majdnem egy egész évet és a végén öngyilkos lettem, mármint a sztoriban. - Jelentettem viccesen szörnyülködve. - Igazából boldog vagyok, hogy végre itt lehetek. Mit csinál itt a mindennapokban egy cogita? - kérdeztem büszkén magamra, hogy ki tudtam mondani az utolsó szót is.

- Dolgod egyelőre nem nagyon lesz, mindössze annyi, hogy ismerkedsz Fantáziával, kimész, az utcára beszélgetsz és kérdezel, tőlem, mástól, mindegy. Aztán egy-két hónap után, ha gondolod, mehetsz a saját dolgod után, vagy dolgozol. Ezt majd eldöntöd, Fantáziának az a lényeg, hogy elégedett legyél.

- Hmm, oké, ez szerintem nem lesz nehéz. Esetleg tudsz valami érdekességet, amit így első körben tudnom kéne még? - majd megpróbáltam elképzelni pár darab franciakrémest. Kár, hogy csak úgy tudtam felidézni, ahogy azután kinézett miután Lilla begyömöszölte a táskájába és hazajött vele. Ez se tudta megállítani viszont az elégedettséget, mivel roggyantan, de megjelentek azok a krémesek. Képzeltem gyorsan két villát is, aztán újra Ábel felé ordítottam a figyelmem, aki elismerően bólintott, majd válaszolt az előbb feltett kérdésre.

- Hát, talán az idő amiről érdemes beszélni egy kicsit, mert az nálunk egy elég képlékeny dolog, úgyhogy másként is öregszünk. A cogita tudósok szerint tíz nap alatt öregszünk egy percet, emberi mértékekhez viszonyítva, de ez egy nagyon erős átlag. A lényeg az, hogy örüljünk az életnek. Egyetlen jótanácsom van, ezt szoktam mindenkinek mondani. Szerintem, ha eszerint élsz, akkor jó életed lesz. Ez pedig az lenne, hogy ha majd kimész az utcára, vagy úgy alapjában a világba, akkor ne lepődj meg semmin a szokásosnál jobban. Itt minden természetes, idővel majd megszokod. Itt is vannak jók és rosszak is egyaránt, bár itt se minden fehér és fekete. A lényeg, hogy ne ítélkezz elhamarkodottan.

***

Becsuktam a bejárati ajtót és a kulcscsomót hanyagul a cipős szekrény tetejére dobtam. Lehúztam a kabátom cipzárját, de végül nem akasztottam fel a fogasra, hanem csak az előszoba kilincsére, Hogy később elvigyem a mosógépig. Ma reggel ugyanis Fantázia úgy döntött, hogy az egyszínű eső unalmas, úgyhogy a környező utcákat, házakat és úgy alapvetően mindenkit színes pöttyök, foltok és csíkok borítottak.

Lerúgtam a cipőm és beljebb indultam volna, de a tükör mellett elhaladva fél szemmel megpillantottam magam. Megtorpantam és visszafordultam, hogy teljes egészében lássam magam.

Ugyanúgy néztem ki, mint régen, és mégsem. Az elmúlt hónapok során megváltozott a kisugárzásom. Barna hajam fényesebbnek, kék szemem csillogóbbnak tűnt, izmosabb lettem és a bőröm színe is egészséges barna volt a sok kint töltött idő után.

Azon a héten mikor megérkeztem, sokat beszélgettem Ábellel. Határtalan volt a kíváncsiságom, mindent tudni akartam. Ez persze nem jött össze, mert miután kipihentem a Határon való átkelés fáradalmait és elhagytam a Határ Központot, - vicces, de így hívják, - hogy utcára merészkedjek, már a kapuban leragadtam. Aznap nem is mentem messzebb, csak álltam és szívtam magamba az új világ minden rezdülését.

Hetekkel később már egyedül is magabiztosan járkáltam és óránként csak egyszer lepődtem meg nagyon. Gyakran el is tévedtem, de ez hasznos volt, mert ilyenkor muszáj volt valakit megkérdeznem a hazaútról, és így sokfajta cogitával beszélgettem a sült hernyótól kezdve kábé az atomfizikáig mindenféléről.

Ábel amellett, hogy mentorom és véget nem érő kérdéseim áldozata volt, nagyon hamar jó barátom lett. Bemutatott a barátainak, akik kedvesen befogadtak és ma már rendszeresen összejárok velük focizni.

A tekercs azt mondta ismerjem meg magam, de csak nemrég döbbentem rá, hogy az csak a kezdet volt. Itt Fantáziában újabb és újabb dolgokat tudok meg magamról. Most érzem végre azt, hogy tudom ki vagyok és hova tartozom és ez eszméletlen jó érzés. Vannak barátaim, egy legjobb barátom Ábel személyében, sőt nekiálltam a régi álmaim megvalósítani.

Nemrég fejeztem be a haverokkal az istálló és a karám építését, ugyanis lett egy lovam. Gyönyörű, okos pej ló, akivel most ismerkedünk. Sajnos kéretlenül is kaptam mellé egy bolond, hányászöld koboldot gondozónak, de szerencsére nem sok vizet zavar. A lovaglás maga még nem annyira megy, mert oktatót itt még nem sikerült szereznem, úgyhogy a földi lovardában ellesett tudásommal igyekszem előrejutni. Néha sikeresen, néha kevésbé.

Most azon dolgozom, hogy végre barátnőm legyen. Ez mondjuk annyira friss, hogy még jelöltek sincsenek. Eddig csak élveztem a laza estéket Ábellel, amikor kimentünk passzolgatni a kertbe vagy csak simán beszélgettünk. Ábel, mint jófej legjobb barát, felajánlotta nekem a háza másik szobáját, úgyhogy most együtt laktunk. A haverjainak is bemutatott, úgyhogy esténként néha eljártunk közösen inni, dumálni, meccset nézni vagy benéztünk valami őrült bulira.

A napokban azon is gondolkodtam, hogy igazából Lillát se utálom, mert akármilyen pocsék történeteket is talál ki, mégis ő az aki megteremtett engem is. Márpedig anélkül nehezen lennék most itt. Úgyhogy hálás vagyok neki, hogy ide kerülhettem és hálás vagyok Fantáziának is, azért amit nap, mint nap kapok tőle.

Köszönöm az életem, és mindenkinek üzenem, ne felejtse el milyen jó a képzelet. Anélkül sok jó kimaradna a világból.

Vége

***

Ez a novellának titulált írás, tavaly született egy pályázatra ahova végülis nem küldtem el. Vannak hibái, de a világ, amiben íródott közel áll a szívemhez, lassan négy éve az édes gyermekem, ezért gondoltam megosztom veletek.

---

[1] Cogita: a név eredete: cogitatio: latin szó (ige), gondolkodás, képzelőerő