Hetvenkettedik hold

Talja a kalitka szélén ült, lábait a vasrúd két oldalán kilógatta. Szárnyait néha megrebbentette, egyébként mozdulatlanul volt. Vágyakozón, egyben utálattal telten nézte a vizet, a ringó nádat és az épp felkelő teleholdat. Friss, nyers mágiája megélénkült a fényétől.

Szökött démon

A száműzött démon visszatért. Harsogva keringett a fejemben, felszakítva az általa okozott lassan hegesedő, elmérgesedett sebet. Míg ő tombolt, én annak a profilját nézegettem, aki rám szabadította őt. Lelkének sötét tintájától áztak a bejegyzései, amint a depresszió egyre mélyebbre húzta. Erről eszembe ötlöttek a kapcsolatunk össze nem illő darabkái. Az utálat az elején, aztán barátság, ami egyre szorosabbnak tűnt, közös poénok, szekálódások, bántó szavak viccnek öltöztetve, majd veszekedések és végül hideg közöny. Az ebből sült tortát azonban nem kívülről borították a színes cukorkák, hanem a belsejében lapultak a mérgező bogyócskák egészen a kezdetektől.

Örökké

A lány csendként osont a fák közt. Lélegzetének suttogó párája törte csak meg időnként a mély hallgatást. Kockázatos. Mindenki ezt mondta, de ha együtt voltak az élet apró tündérei vad táncot jártak köröttük. Szédítőt, boldogot, ünnepit. Szárnyaltak, kavarogtak és nekik eszükbe sem jutott semmi a másikon kívül.