Szökött démon

A száműzött démon visszatért. Harsogva keringett a fejemben, felszakítva az általa okozott lassan hegesedő, elmérgesedett sebet. Míg ő tombolt, én annak a profilját nézegettem, aki rám szabadította őt. Lelkének sötét tintájától áztak a bejegyzései, amint a depresszió egyre mélyebbre húzta. Erről eszembe ötlöttek a kapcsolatunk össze nem illő darabkái. Az utálat az elején, aztán barátság, ami egyre szorosabbnak tűnt, közös poénok, szekálódások, bántó szavak viccnek öltöztetve, majd veszekedések és végül hideg közöny. Az ebből sült tortát azonban nem kívülről borították a színes cukorkák, hanem a belsejében lapultak a mérgező bogyócskák egészen a kezdetektől.

Gyorsan lezártam a képernyőt, nem, inkább nem nézem azt, amit tegnap a démon hatására írtam neki. Mi értelme volt? Elértem bármit is? Megcsóváltam a fejem. Ugyan, hiszen míg barátnők voltunk, addig sem mondott többet magáról és a bánatról, ami fogva tartotta. Igazából akkor is áradt belőle valami furcsaság, amit sosem érthettem, mert sosem magyarázta meg. Emiatt gyakran eszembe jutott, és ilyenkor az aggodalmam fokozódott. Miért nem szállok ki ebből? Miért érzem azt, hogy benne vagyok?

Mindig felelősnek éreztem magam iránta, hiába voltam annak idején is csak egy barátnő, nem pedig az anyja. Máig ugyanúgy foglalkoztam vele. Le lett zárva, és valahogy mégsem volt vége. Valami nem eresztett. Egy vékony, de szívós kis fonal feszült kettőnk szíve közt, ami fogalmam sincs, mikor került oda. Ahogy most visszanézek, a kettőnk kapcsolatát sekélynek érzem. Elkezdődött egyáltalán az a barátság, amit most nem tudok lezárni?

Az ölemben heverő telefon megrezzent. Indokolatlan lendülettel oldottam fel a képernyőzárat. Nem ő írt. Különösebb meglepettség nélkül ejtettem magam mellé a mobilt. A távolság régóta években is mérhető köztünk, sőt az utunk már a barátságunk ideje alatt is gyakran kettévált. Vannak barátai, úgyhogy a problémáit nem nekem mondaná el. A gondjainkat sem bírtuk soha rendesen megbeszélni, szóval igazán nem kéne már ezen pörögnöm. Hiszen annyiszor megalázott, kinevetett és csúfolt. Tényleg ez hiányzik nekem?

Látom a sebzett lányt az álarc mögött - gondoltam magamban, miközben a telefonom mérgesen az ágy végébe hajítottam, és szidtam magam a klisés megfogalmazás miatt. Ez volt az az érv. Sajnos ettől, elfelejtettem az ellenérvek hosszú sorát. Szörnyen dühösnek éreztem magam, végül azonban valami tompa, fáradt lemondás csak egy sóhajt préselt ki belőlem.

A kezdetektől fogva összezavart a hideg-meleg zuhanyhoz hasonló hirtelen váltásaival, és időnként a falra is fel tudtam mászni tőle. Talán ezért voltam hosszan a barátnője, mert olyan volt, mint egy szivárvány. A színekben rejlett a hatalma. Ha azt hittem, tudom, milyen színű, abban is biztos lehettem, hogy ha odanézek, teljesen mást fogok látni. Ezer meg ezer arcot viselt, és én ismerni akartam az igazit. Meg akartam találni azt a vergődő lányt a színek alatt. Persze ez végül sosem történt meg, mert amint óvatosan elindultam felé, a szivárvány hirtelen eltűnt, hogy aztán ezer színével ragyogva a messzeség határán derengjen fel újra. A földön pedig ahol eddig volt, csak az égen úszó felhők sötét árnya látszott.

,,Nem’’ volt a válasz, régen és most is. Tényleg fogalmam sincs mire épült ez a barátság, ami talán el sem kezdődött.

Azt hiszem fel kéne adni. Úgy lenne jó, ha önként jönne hozzám, azt viszont nem teszi, így nekem kell kiszakadnom a színek bűvköréből. Nekem itt már nincs helyem.

Mély sóhajjal hanyatt dobtam magam az ágyon, és a plafont bámulva igyekeztem egy hatalmas kartondobozba gyömöszölni mindazt, ami eddig a fejemben kavargott. A démon tekergett, kiabált és karmolt, de én voltam az erősebb. Mikor végeztem, nagy betűkkel ráírtam az oldalára, hogy ,,MÚLT’’, majd bepakoltam a többi doboz mellé porosodni a tudatom sarkába. Reméltem, hogy most végleg sikerült lezárni a tetejét.