Örökké

A lány csendként osont a fák közt. Lélegzetének suttogó párája törte csak meg időnként a mély hallgatást. Kockázatos. Mindenki ezt mondta, de ha együtt voltak az élet apró tündérei vad táncot jártak köröttük. Szédítőt, boldogot, ünnepit. Szárnyaltak, kavarogtak és nekik eszükbe sem jutott semmi a másikon kívül.

Ott állt a fiú. A havas tisztás egyik fájának támaszkodott és nézte őt. A csöndről megfeledkezve felgyorsultak a léptei. A fiú karjai körülfonták. Meleg testük egymáshoz simult a vastag ruhákon át. A lány arcát a mellkasába temette és beszívta a fiú mosatlan, faggyús, füsttel átitatott kabátjának szagát. Újra itt volt és az övé lehetett, ha csak pár percre is. A lány álla alá fúrta a fejét, s forró lélegzetével libabőrt fújt a nyakára. A tündérek táncba kezdtek. Tíz, húsz vagy tán harminc borzongató lélegzetig álltak mozdulatlan. Keze a fiú tarkójára simult. Simogatta. A fiú végül felemelte fejét a nyaka hajlatából, homlokát a homlokához támasztotta. Szemében némán maradt gondolatok százai örvénylettek, a lány csak találgatni tudott. Szeretlek? Nem szerethetlek, utállak? Hiányoztál? Mikor lehetünk együtt? Hozzám tartozol?

A fák közül surrant elő a felelet. Először a lány hátán, majd a fiú mellkasán ment át, hegyétől-tolláig, örökre összekötve őket.

Megjelent a Libellus Magazin oldalán 2020. 01. 01.